|
Látod nem vagyunk egyedül..... Manók, tündérek, lidércek kísérnek minket, barátaink bőrébe bújva.
A Varázsló pálcát tört
Az álmokon túl
a legrövidebb úton eltűnni abban a Pillanatban gondtalanul - Madárnyomok a hóban Szél fúj - (manulya)
Mozaikkocka...
Emléked lüktet át szívemen.
Börtön...
Kavarognak fejemben a szavak. Alul vagy felül
Csak jönnek, jönnek a nők
mit mondjak... ügyeskedők mind azt hiszi most ő következik kiudvarolt vágyad nézd! hogy lesik majd az ágyban minden kiderül hogy jó neked alul vagy felül csókokat habzsolsz reggelig de ugyanaz történt már megint és gyűjtöd a bónuszokat lepedőd mégis gyűrt rom marad éjszakák velük oly egyedül legyintesz... mindegy alul vagy felül (jula) ...ujjam végivel....
már csak ujjam végivel érintem a semmit
vagy az álmot inkább mibe bugyoláltalak féltettelek mikor te voltál a csillagos ég is és a tenger vagy hullámcsepp később meg egy megmarkolt homokszem mit átszűrtem kagylókon hajnalban és egy álmatlan éjszakán nihilt töltve csendet közhelyeket rajzolva-írva hóba homokba, falra homokba, hóba, közhelyeket melegben megfagyva falra már csak ujjam végivel érintem a semmit az éteren át érzem a végresóhajod... boldog vagy, mert tudod már csak ujjam végivel? /türelmes voltál kedvesem kivártad míg meghalt a szerelem/ (jula) Táskában talált szerelem
Éjjel a pályaudvaron
(jula)valami várt a padomon táska volt az, nem tévedés! rajta már ócska repedés oly könnyen pattant a lakat benne ezernyi lom, s kacat a kezem valamit elért... nahát! egy összegyűrt boriték és néztem a cimet én és ájultam könnyedén, mert az ugye nem lehet, hogy nekem szóljon üzenet pályaudvari rossz helyen táskában talált szerelem a név és a cím nem vitás csak én lehetek senki más és így szólt az az üzenet: szeretni csak engem lehet! és Ő majd a Délinél vár kétezerben egy délután na akkor most mi legyen itt ez a táskás szerelem együtt az ócska padomon hol nyolc éve várakozom Reggel a pályaudvaron rajtam újságpapír halom megint táskákról álmodom, hogy szerettek nagyon ....nagyon Hanna néni
Hanna néni egy gyermeklelkületű 77 éves pszichológusnő. Valamikor 98 táján egy gyermekdráma kiképző csoportot szervezett, amire én is jelentkeztem. Őt akkor még nem ismertem, csak a könyveiből távolról imádtam. Felhívtam és kérte: nézzük meg egymást, tudunk-e majd együtt dolgozni. A lakására hívott.
Pesten, a Margit hid mellett élt. Amikor a ház kapuján beléptem és körbenéztem valami nagyon ismerős érzés keritett hatalmába. Régi bérház volt, patinás vaskorlát, kanyargós lépcsőház és régről ismert illatok, no meg szagok. Az egész hangulata eszembe jutatta a régi anyumat, aput, nagyimat, első barátnőmet, vagyis a múltidőt. Hanna a második emeleten lakott. A csöngetésemre egy vékonyka hang válaszolt: jövök már, Julcsikám, jövök már! Ez a hang pont úgy szólt, mint amikor valaki régi ismerősét fogadja mondjuk minden szerdán a szokásos kártyapartira. Pedig még akkor sohasem találkoztunk. Nyílt az ajtó, az a hatalmas fehér ajtó. Szemben állt velem, és le kellett hajolnom hozá, míg illedelmesen kezetfogtunk. Hannácska picike, törékeny, ragyogó szemű nő, aki a tökéletes sminkben, pompás lila kosztümjében olyan volt nekem akkor, mint egy jóságos nagynéni, akiről réges rég elfelejtkezett már a család, s akihez most évek múlva megérkezik a kedves rokon pletyózni. A rokon én voltam akkor ott, abban a percben. A szobában hatalmas fotelek, olyan réges-régi lámpák, a könyvespolc roskadásig megpakolva és a kis asztalon amolyan régi, fehér horgolt teritő viritott. A lakás illatozott és valamelyik szobából kristálytisztán Mozart muzsika szólt. Na, akkor mesélj - kezdte Hanna -, aztán majd én jövök...! Az első alkalommal egy órát lehettem nála. Azt a boldogságos érzést, amit a találkozás után éreztem, sokáig nem tudtam mihez hasonlitani. Később úgy fogalmaztam meg egy barátomnak: önmagamat láttam benne viszont... 30 év múlva. A gyermekdráma csoporton egy idő múlva fél-szavakból értettük egymást. Először megdöbbentünk, később már mosolyogtunk, még később már tudomást sem vettünk a hasonlóságainkról. Ez vonatkozott munkára, gyerekekre, férjhezmenetelre, apa-imádatra, sminkelésre, lila kosztümözésre egyaránt. Talán a második alkalommal kiderült az is, csoporttársa volt apámnak az egyetemen. Teljes természeteséggel bólintottunk erre is. Aztán visszautaztunk az időben, újra gyerekekké váltunk és jött egy játék. Varázsbolt volt a neve. Hanna volt a boltos, akihez be lehetett lépni és mindenféle érzéseket, tárgyakat venni, ami hiányzik kinek-kinek az életéből, valamint letenni azt, amitől az ember szeretne megszabadulni. Az én ott hagyott 'letenni valóm' az akkor nagyon utált főnöknőm volt. Hanna hümmögött, hogy embereket nem szokott tárolni, meg mondjak azért valami jót is róla, hátha valakinek éppen ilyen kell majd, meg ha a pincébe rakja kiválaszthassa a hozzáillő társakat, Sokáig győzködtem miért nem kell nekem a főnököm, de végül is elfogadta a 'letenni valóm'. Aztán megkérdezte, én mit kérek a nőért cserébe. Hirtelen ötlettől vezérelve egy varázsgömböt kértem. Varázsgömböt, amit ha megrázok: aranyeső hullik az üvegben és van benne egy fej, ami képes beszélni és úgy szól hozzám, mintha apum lenne. Persze pont olyanokat mond, amiktől én majd mindig tudom, hogy merre kell indulnom és mi a jó megoldás és válasz az életben, mire kell figyelnem, mire nem. Hanna hosszas gondolkodás után egy piros teniszlabdát adott nekem, mondván: szorongassam azt üveggömb helyett, hátha történik valami csoda. Nem történt semmi. A nap végén aztán visszakérte. Nagyon haragudtam rá, pedig olyan gusztustalan ronda szivacslabda volt, amilyet keveset látni, de mégis...csodavárással telt az a nap és én ettől a vacaktól vártam a csodát. A hátha reménye... Nagy tél volt abban az évben. Jeges, csúszós utak, szinte négykézláb lehetett csak az utcán közlekedni. Karácsony előtt csöngetett a postás. Csomagot hozott. Nézem, kérdezem: ki küldte? Azt mondta: Varázsbolt. Ez van ráírva a feladóra, csókolom. Budapestről! Kibontottam és megláttam...az volt benne. Hanna néni egy borzalmasan hideg napon útrakelt és elindult, hogy megkeresse a varávarázsgömbömet. Aranyeső hullik benne és egy fej néz rám. Ha akarom felforditom, megrázom és figyelek...igen, mintha valaki szólna. Csak annyit mond: kicsim, sosem vagy egyedül! Én itt vagyok veled. Hanna néni elhozta Őt? Vagy Ő küldte nekem Hanna nénit? (jula) Csak a csendem..Csak a csendem zavar, mikor balgán azt remélem, hogy kiáltássá lesz halálom után.
Sajgó utamnak vérvörös egénHaraggal teli felhők után futok. Üldözök egy régen elhagyott álmot. Lépések melyekkel sehová se jutok hoznak felém egy újabb világot. Elfeledett érzések törnek elő. Hamvadó parázs éled újabb tűzzé. Szavakat keresek. Nincs megfelelő, mely gondolatim most csokorrá fűzné. Fényes szikra fest csillagot az égre. Ki tudja hányadikat már az idén lelkemből kiszakítva egy darabot. Csak fájón bámulok a messzeségbe, hol sajgó utamnak vérvörös egén, fáradt szemeim, nem látnak csillagot
(kelemn zoli-aarnyek)
Ahol a villamossínek
Megint karácsony, és megint nélküled. (morci) ??????
Kiáltások között
magamra húznám a csöndet, de a szomszéd macska virnyákol a postás se mindig kétszer csönget hanem ráfekszik. Nekem pofázik vissza a fal, ahogy lemállik róla a vakolat, rólam is minden este leázik és a lefolyóba csurog a nap. (morci) Kedves, én mentem
És volt az,
hogy szóltam, nem mondtam, jól van, ha úgysem volt rendben, mért hazudjak szemben, mért állítsam ferdén, hogy így vannak rendjén a hazug szavak. Nem bólintok többé, nem válhatnak köddé, nem mállhatnak csönddé az ígéretek. Most szólok még újra, de bozótos útra már nem megyek többé veled. Na jó, még egy kávé, de semmi parádé, tölthetsz, és Isten veled. Egy lesöpört porszem, egy simítás csendben a terítő csücskén, hogy ne álljon ferdén ha én elmegyek. Mondd azt, hogy érted, hogy tengernyi vétked már meguntam játszani veled. és jön majd új hajnal, mikor a hallban nem botlasz többé belém. Rám nem szórhatsz átkot, ha nem találod, a kibaszott ruhakeféd. Ne tőlem kérdezd, ha ömlik a véred, mért éles a késed, nem szúrtam jobban, csak ahogy tudtam erővel fogtam és vágtam, és nyomtam beléd. Lehet, hogy nem jut már hozzád a szó lehet, csak bennem ver visszhangot csendben, de kedves , elmentem, a függöny majd lebben, s az utolsó porszem a sebedre száll. Látod már nem fáj, már múlik az álom, s majd megtalálom az ellopott éveimet. Már nem szólok semmit, csak hagytam egy cetlit, hogyha túléled, üzenj nekem. (morci)
|
