Látod nem vagyunk egyedül.....

Manók, tündérek, lidércek kísérnek minket, barátaink bőrébe bújva.

 

A Varázsló pálcát tört

Az álmokon túl
a legrövidebb úton
eltűnni abban a Pillanatban
gondtalanul -

Madárnyomok a hóban
Szél fúj -

(manulya)

 

Mozaikkocka...

Emléked lüktet át szívemen.
Ahogy vázlatfüzeted
szégyenlősen húztad elő
zsebedből a buszon...
Végigsimítottam ujjaidon.
A múzeum előtt vártalak
szokás szerint késtél.
Már lebukott a nap...
.
Régi mesterek művei előtt
találtalak.
Mondtad, rossz korban élsz,
Itt a nagyok nem tanítanak.
Utána sétáltunk a csillagok alatt,
és a piciny kis kávézó is megmaradt.
Köpenyt képzeltem köréd,
ecsetet kezedbe, ahogy festesz...
Már akkor tudtam, nehéz életed lesz.

Nem hozott megnyugvást se nő
Se gyerek,
az alkotás öröme maradt neked.
Ma is.. Megértelek.
A tizennyolcadik században
lenne a helyed...
Kávé, cigi és csonkig égett
gyertya a fürdőszobában,
a vörösbor - végjegyként a spájzban...
Pezsgős hancúrozás a kádban,
igazi, bohém lélek vagy.
Erős, csontos kezed
márványból varázsol
hűtlen asszonyt és szobrokat...
Nálad ma is,
ugyanaz a kávéházhangulat...

(cuki)

 

Börtön...

Kavarognak fejemben a szavak.
Valamit írnék, hogy bosszantsalak.
De nem jut eszembe semmi,
csak értelmetlen mondatok,
amik tudom, nem én vagyok.
Próbálok jót keresni
emlékeim között,
de valahol
mindig falba ütközök.
Mintha eltűnt volna minden...
Körbejárok csak a "nincsen".
"Mentsetek meg, én jó vagyok"...
Ordít belül, az a halott....
Börtönömbe bújva várom,
nyissatok fényt a szobámon.

(cuki)

Alul vagy felül

Csak jönnek, jönnek a nők
mit mondjak... ügyeskedők
mind azt hiszi most ő következik
kiudvarolt vágyad nézd! hogy lesik

majd az ágyban minden kiderül
hogy jó neked alul vagy felül
csókokat habzsolsz reggelig
de ugyanaz történt már megint

és gyűjtöd a bónuszokat
lepedőd mégis gyűrt rom marad
éjszakák velük oly egyedül

legyintesz... mindegy alul vagy felül

(jula)


...ujjam végivel....

már csak ujjam végivel érintem a semmit
vagy az álmot inkább mibe bugyoláltalak
féltettelek mikor te voltál a csillagos ég is
és a tenger vagy hullámcsepp később meg egy
megmarkolt homokszem mit átszűrtem kagylókon
hajnalban és egy álmatlan éjszakán nihilt töltve csendet
közhelyeket rajzolva-írva hóba homokba, falra
homokba, hóba, közhelyeket melegben megfagyva falra

már csak ujjam végivel érintem a semmit
az éteren át érzem a végresóhajod...
boldog vagy, mert tudod
már csak ujjam végivel?

/türelmes voltál kedvesem
kivártad míg meghalt a szerelem/

(jula)

Táskában talált szerelem

Éjjel a pályaudvaron
valami várt a padomon
táska volt az, nem tévedés!
rajta már ócska repedés

oly könnyen pattant a lakat
benne ezernyi lom, s kacat
a kezem valamit elért...
nahát! egy összegyűrt boriték

és néztem a cimet én
és ájultam könnyedén,
mert az ugye nem lehet,
hogy nekem szóljon üzenet

pályaudvari rossz helyen
táskában talált szerelem
a név és a cím nem vitás
csak én lehetek senki más

és így szólt az az üzenet:
szeretni csak engem lehet!
és Ő majd a Délinél vár
kétezerben egy délután

na akkor most mi legyen
itt ez a táskás szerelem
együtt az ócska padomon
hol nyolc éve várakozom

Reggel a pályaudvaron
rajtam újságpapír halom
megint táskákról álmodom,
hogy szerettek nagyon ....nagyon
(jula)

Hanna néni

Hanna néni egy gyermeklelkületű 77 éves pszichológusnő. Valamikor 98 táján egy gyermekdráma kiképző csoportot szervezett, amire én is jelentkeztem. Őt akkor még nem ismertem, csak a könyveiből távolról imádtam. Felhívtam és kérte: nézzük meg egymást, tudunk-e majd együtt dolgozni. A lakására hívott.

Pesten, a Margit hid mellett élt. Amikor a ház kapuján beléptem és körbenéztem valami nagyon ismerős érzés keritett hatalmába. Régi bérház volt, patinás vaskorlát, kanyargós lépcsőház és régről ismert illatok, no meg szagok. Az egész hangulata eszembe jutatta a régi anyumat, aput, nagyimat, első barátnőmet, vagyis a múltidőt.
Hanna a második emeleten lakott. A csöngetésemre egy vékonyka hang válaszolt: jövök már, Julcsikám, jövök már!
Ez a hang pont úgy szólt, mint amikor valaki régi ismerősét fogadja mondjuk minden szerdán a szokásos kártyapartira. Pedig még akkor sohasem találkoztunk. Nyílt az ajtó, az a hatalmas fehér ajtó.

Szemben állt velem, és le kellett hajolnom hozá, míg illedelmesen kezetfogtunk. Hannácska picike, törékeny, ragyogó szemű nő, aki a tökéletes sminkben, pompás lila kosztümjében olyan volt nekem akkor, mint egy jóságos nagynéni, akiről réges rég elfelejtkezett már a család, s akihez most évek múlva megérkezik a kedves rokon pletyózni. A rokon én voltam akkor ott, abban a percben.
A szobában hatalmas fotelek, olyan réges-régi lámpák, a könyvespolc roskadásig megpakolva és a kis asztalon amolyan régi, fehér horgolt teritő viritott. A lakás illatozott és valamelyik szobából kristálytisztán Mozart muzsika szólt.
Na, akkor mesélj - kezdte Hanna -, aztán majd én jövök...!

Az első alkalommal egy órát lehettem nála. Azt a boldogságos érzést, amit a találkozás után éreztem, sokáig nem tudtam mihez hasonlitani. Később úgy fogalmaztam meg egy barátomnak: önmagamat láttam benne viszont... 30 év múlva.
A gyermekdráma csoporton egy idő múlva fél-szavakból értettük egymást. Először megdöbbentünk, később már mosolyogtunk, még később már tudomást sem vettünk a hasonlóságainkról. Ez vonatkozott munkára, gyerekekre, férjhezmenetelre, apa-imádatra, sminkelésre, lila kosztümözésre egyaránt. Talán a második alkalommal kiderült az is, csoporttársa volt apámnak az egyetemen. Teljes természeteséggel bólintottunk erre is.

Aztán visszautaztunk az időben, újra gyerekekké váltunk és jött egy játék. Varázsbolt volt a neve. Hanna volt a boltos, akihez be lehetett lépni és mindenféle érzéseket, tárgyakat venni, ami hiányzik kinek-kinek az életéből, valamint letenni azt, amitől az ember szeretne megszabadulni. Az én ott hagyott 'letenni valóm' az akkor nagyon utált főnöknőm volt. Hanna hümmögött, hogy embereket nem szokott tárolni, meg mondjak azért valami jót is róla, hátha valakinek éppen ilyen kell majd, meg ha a pincébe rakja kiválaszthassa a hozzáillő társakat, Sokáig győzködtem miért nem kell nekem a főnököm, de végül is elfogadta a 'letenni valóm'. Aztán megkérdezte, én mit kérek a nőért cserébe. Hirtelen ötlettől vezérelve egy varázsgömböt kértem. Varázsgömböt, amit ha megrázok: aranyeső hullik az üvegben és van benne egy fej, ami képes beszélni és úgy szól hozzám, mintha apum lenne. Persze pont olyanokat mond, amiktől én majd mindig tudom, hogy merre kell indulnom és mi a jó megoldás és válasz az életben, mire kell figyelnem, mire nem. Hanna hosszas gondolkodás után egy piros teniszlabdát adott nekem, mondván: szorongassam azt üveggömb helyett, hátha történik valami csoda. Nem történt semmi. A nap végén aztán visszakérte. Nagyon haragudtam rá, pedig olyan gusztustalan ronda szivacslabda volt, amilyet keveset látni, de mégis...csodavárással telt az a nap és én ettől a vacaktól vártam a csodát. A hátha reménye...

Nagy tél volt abban az évben. Jeges, csúszós utak, szinte négykézláb lehetett csak az utcán közlekedni.
Karácsony előtt csöngetett a postás. Csomagot hozott.
Nézem, kérdezem: ki küldte?
Azt mondta: Varázsbolt. Ez van ráírva a feladóra, csókolom. Budapestről!
Kibontottam és megláttam...az volt benne.

Hanna néni egy borzalmasan hideg napon útrakelt és elindult, hogy megkeresse a varávarázsgömbömet.

Aranyeső hullik benne és egy fej néz rám. Ha akarom felforditom, megrázom és figyelek...igen, mintha valaki szólna. Csak annyit mond: kicsim, sosem vagy egyedül! Én itt vagyok veled.

Hanna néni elhozta Őt? Vagy Ő küldte nekem Hanna nénit? 


(jula)


Csak a csendem..


Csak a csendem zavar,

mikor balgán azt remélem,
hogy kiáltássá lesz

halálom után.


(kelemen zoli-aarnyek)

Sajgó utamnak vérvörös egén



Haraggal teli felhők után futok.
Üldözök egy régen elhagyott álmot.
Lépések melyekkel sehová se jutok
hoznak felém egy újabb világot.

Elfeledett érzések törnek elő.
Hamvadó parázs éled újabb tűzzé.
Szavakat keresek. Nincs megfelelő,
mely gondolatim most csokorrá fűzné.

Fényes szikra fest csillagot az égre.
Ki tudja hányadikat már az idén
lelkemből kiszakítva egy darabot.

Csak fájón bámulok a messzeségbe,
hol sajgó utamnak vérvörös egén,
fáradt szemeim, nem látnak csillagot

(kelemn zoli-aarnyek)



(nora: Lidércek)



(nora: Szín-fónia)



(nora: Virágzó domboldal)



(nora: Ősz)



(morci: Barackvirágok)



(morci: Színek égen és vizen)



(morci: Sakura)

Ahol a villamossínek

Megint karácsony, és megint nélküled.
Állok a parton, fejem lehajtom,
nyakamba havat darál az idő,
ez a lassan suhanó madár.
Felettem a rakparton hideg sinek.

Vártalak.

Ahogy a sors álmatag békében
vár a titokra.
De most mégsem teérted
jöttem le a partra.

Tévedés.

Ahogy eltévedek néha térben,
úgy időben is.
Ez most nem a te napod.
Ha kéred, megkapod,
de nem lenne teljes,
ahogy én sem.
Ha mégis itt lennél ismeretlen,
majdan boldog szeretőm,
azt mondanám:
Eressz most inkább.
Találkozunk még,
ahol a villamossínek
fájdalommentesen metszik egymást

(morci)

??????

Kiáltások között
magamra húznám a csöndet,
de a szomszéd macska virnyákol
a postás se mindig kétszer csönget
hanem ráfekszik.
Nekem pofázik vissza a fal,
ahogy lemállik róla a vakolat,
rólam is minden este leázik
és a lefolyóba csurog
a nap.

(morci)

Kedves, én mentem

És volt az,
hogy szóltam,
nem mondtam, jól van,
ha úgysem volt rendben,
mért hazudjak szemben,
mért állítsam ferdén,
hogy így vannak rendjén
a hazug szavak.
Nem bólintok többé,
nem válhatnak köddé,
nem mállhatnak csönddé
az ígéretek.
Most szólok még újra,
de bozótos útra
már nem megyek
többé veled.
Na jó, még egy kávé,
de semmi parádé,
tölthetsz, és
Isten veled.
Egy lesöpört porszem,
egy simítás csendben
a terítő csücskén,
hogy ne álljon ferdén
ha én elmegyek.
Mondd azt, hogy érted,
hogy tengernyi vétked
már meguntam
játszani veled.
és jön majd új hajnal,
mikor a hallban
nem botlasz
többé belém.
Rám nem szórhatsz átkot,
ha nem találod,
a kibaszott
ruhakeféd.
Ne tőlem kérdezd,
ha ömlik a véred,
mért éles a késed,
nem szúrtam jobban,
csak ahogy tudtam
erővel fogtam
és vágtam, és nyomtam
beléd.
Lehet, hogy nem jut már
hozzád a szó
lehet, csak bennem
ver visszhangot csendben,

de kedves , elmentem,
a függöny majd lebben,
s az utolsó porszem
a sebedre száll.

Látod már nem fáj,
már múlik az álom,
s majd megtalálom
az ellopott éveimet.

Már nem szólok semmit,
csak hagytam egy cetlit,
hogyha túléled,
üzenj nekem.

(morci)

 

Oldalmenü
Diavetítő
Naptár