Sétálj velem át az életemen.

verseimből megtudhatod, mi foglalkoztat, minek örülök és mi bánt...

 

 

 

Mint a hű szerelmes

Peregnek a napok
peregnek az évek
köztük megtapadok
közéjük beférek
peregnek a könnyek
peregnek a vágyak
mint a hű szerelmes
folytonosan várlak
mint a hű szerelmest
befonnak az álmok
amerre te lépkedsz
én is arra járok
nem is kértem én ezt

hogy lettünk barátok?

 

futnak az álmok 

futnak az évek
nyomukba se érek
várnak az álmok
valamit csak kitalálok
nézem az eget
ezt a nagy kék szemet
és várok
futnak az álmok

Töredékek

A tegnapok mind elszálltak már.
Maradt a semmi. Jó napot.
Bárhogy szeretném, nem hozza senki
vissza nekem a tegnapot.
Érintések - ˝Édesebb vagy,
mint ahogy hittem˝ - suttogol -
Pedig tudom: sosem szerettél...
Hiányzom-e még valahol...

*

Szél borzolja az ágakat
Elszökteti az álmokat
Vágyaink kihűlnek, fakó az ég
Szeretsz-e még

*

Lelkeden csomók, szíveden lánc,
homlokodon ezernyi ránc..
Szétfut a mosoly az arcodon...
Mit őrzöl magadban, nem tudom...

*

Néha mégis
furcsa, hogy itt vagyok.
Hogy elmúlt minden,
hangok és illatok,
hogy úgy lett vége,
hirtelen...
És mégis vártam,
hogy így legyen...
*

Álmodik rólunk egy hajnalon
az erdei ösvény, a hegyorom,
arcodra zöld fűszál hajol,
hiányzom-e még valahol...

*

Hiányzol.
Hiányzol nagyon.
fejed súlya a vállamon,
s a fájdalom,
tenyered helye a mellemen,
szájad íze a nyelvemen,
s a félelem,
a nyöszörgő, régi ágyad,
az édes, önző vágyad,
s a bánat...
A kunyhó, a kert, a félhomály,
a csókod, s hogy lenne vége már,
s a régi nyár,
s a szerelem...
Minden csak rólad mesél,
fejünk fölött az őszi szél,
hiányzol, hiányzol nagyon.
Egyedül viszem a hátamon
a bánatom.

Mikor

mikor lesz vége a télnek
viharok dúlnak és égnek
a száradó gallyak s az ágak
megfenyegetnek vigyázz csak
és hideg van kívül és belül
és csalódunk rendületlenül
kit érdekel ma már a másik
kit érdekel ki mire vágyik
és nincsen több igen vagy talán
mikor lesz vége a télnek
csak most kezdődött el igazán

Játszanék

Játszanék újra rajtad,
gyönyörű hangszerem.
S futnának forró vágyak
végig a gerincemen.

Csókolnám én a tested,
ajkadtól lábujjadig,
s élvezném, ahogy reszket
a vágytól, mi megvadít.

És vágynék a csókjaidra
reszkető testemen -
Játszanék rajtad újra,
gyönyörű hangszerem.

Úgy kell...

Úgy kell a csókod most nekem,
mint zápor a száraz földnek,
sajog bennem a végtelen,
kegyetlen vágyak ölnek.

És a tested is kell nekem,
engedd, hogy beléd hulljak...
S amíg lüktet a szerelem,
magamból szabaduljak...

És engedd, hogy sírjak csendben,
ha véget ér majd a mámor...
Száraz, szomjazó földemen
veri a port a zápor...

Epilógus

Ring, ring a csipő, ring a mell,
két meleg tenyér ringat el...
két forró kéz a testemen...
oly közelivé vált a menny...

Ring, ring a csipő, ring a mell,
párás szemedbe bújok el...
párás szemedben ott vagyok,
s elérek minden csillagot...

Kék vízű tó az éjszaka...
révészem, vigyél most haza...
ring, ring a csónak, ring velem,
ring, ring a testem testeden...

Kiszeretni

Most kiszeretni szeretnék belőled.
Összehajtani, mint a zsebkendőmet,
eltenni mélyre, s csak néhanap
megtapogatni, hogy merre vagy...
Mosolyogni, ha eszembe jutsz,
s nem keresni a sok régi cucc
között, ijedten, sírva, mintha
valami fontos elveszett volna...
Hogy ne kelljen már reszketnem érted,
s így érezzem a világot egésznek.

Lehetek én?

Megöregszel, és nem tudod majd
egyedül felvenni az inged,
és ha leülsz, hogy cipőt húzzál,
a cipő kinevet téged,
és haragudni fog rád a hajnal,
mert ébren várod a napfelkeltét,
és elfelejted egy délután majd,
hogy hová tetted az unokád képét,
és ülsz a parkban, elmerengve,
és bámulod a fiatal nőket,
és eltöprengsz majd, hogy egykor, régen
miért is szeretted őket...

Ki viseli gondodat akkor,
ki segít felhúzni a zoknid,
ki köti meg a cipőfűződ,
ha járás közben majd kibomlik?
Kivel ülsz majd, kéz a kézben,
egy padon, várva az eljövőt,
merengve, bölcsen, nem siratva
az elmúlt, elszálló időt?
Ki tudja majd, szemedbe nézve,
mit rejt a mosoly a szád körül...
Lehetek én, ki két karodnak,
ha átölel, még mindig örül?

Szerettem volna

Álmodom csak.
Nyomodba lépek.
Hajamba tép az őszi szél.
Távolodnék -
csak közelebb érek.
Elérhetetlen bár a cél.

Szerettem volna
úgy szeretni,
hogy szeress te is - de nem lehet.
Az égre nézek.
Tornyosulnak
vihart ígérő fellegek.

Nem bánom már.
Talán nem is fáj.
Csak szomorú, oly végtelenül.
Dörren az ég,
és könnyeimbe
az égieknek könnye vegyül.

Május volt

Emlékszel, kedvesem, a Szigeten voltunk,
mozi után ott kóboroltunk,
viháncoltunk, mint a gyerekek,
és megfogtam végre a kezedet,
részeg voltam az illatodtól,
pedig már huszonöt múltam akkor....
Emlékszem, virágzó május volt,
a fű alattunk meghajolt,
és néztük egymást, hosszan, csendben...
Ott csókoltál meg először engem.


Szerelem

és akkor
ott állt előttem
egészen közel
végre
a szívem gyorsabban vert
forrón a szemébe néztem
és kinyújtottam a kezemet -
és a tükörbe ütköztem

Érzés

Sötét árnyak szőnek körém
hálót, mint a pók. S könnyedén
rám tekerednek a szálak.

Megkötözve várlak.

Pegazus helyett

Nem írok már.
A lelkem üres és néma.
Itt van a nyár,
valami mégis fáj ma...
Hiába várom, hogy az ihlet
szárnyain merengve szálljak,
már az álmaim se visznek
oda, hol vágyaim járnak...

Pegazus helyett
ma hintalovon szállok.
Alatta fekszek...
s valami jobb napra várok...

Nyár

A Nyár az ajtóm előtt toporog,
várja, hogy bebocsássák.
Hallod? A kapu már nyikorog,
a Nyár a kertemen átvág,
nyomában fura kis mosolyok
és virágillatok szállnak...
Talpa alatt a kavics csikorog.
A madarak vígan bogarásznak.

Jön a Nyár. Tárd ki az ablakod.
Lesd meg, ahogyan levetkőzik.
Ruháját eldobja, messze száll,
napsugár mögé elrejtőzik.
Tárd ki a karod, nyisd ki a szíved,
öleld magadhoz, el ne szálljon,
csókjaid tartsák itt, amíg lehet,
hogy mindannyiunkkal eggyé váljon...

Szeretlek, Nyár. Jó veled.
Ülj az ölembe, kicsikém.
Bújj hozzám, hadd öleljelek,
amíg te itt vagy, él a remény,
hogy szebb lesz és jobb lesz,
és megtalállak
akkor is, ha már nem leszek...
Gyere Nyár, hadd csókoljalak,
faljuk fel együtt az életet...

Lehetnél enyém?

Felfalnálak. S lehetnél enyém,
s nem kéne többé vágynom utánad.
Vagy felfalnál Te - s így lennék én
Tiéd - s mint a jóllakott vadállat,
hevernénk - egymásban, míg áll a világ.
S nem kéne többé gondolnom Terád...

Olyan nehéz

Karácsony.
Gyertyák és álmok.
Karácsony.
Kézfogások.
Csókok, ölelések,
beszélgetések.
Álmok.
Minden, amire vágyok,
és semmi, amire vágyok.
Csak álmok.

Karácsony.
Csillogó gyerekszemek.
Átmelegítenek.
Csak a szívek nem öregszenek.
Karácsony.
Béke, béke.
És ne legyen vége.
Karácsony.
Álom.
Hóesés.
Olyan nehéz.
Olyan nehéz.
 

 

 

Neki

csak a testemre éhezel
a lelkemet meghagyod másnak
nem a szerelmem ami kell
csak üzensz az elmúlásnak

mire gondolsz két ölelés között
míg pislogsz a hirtelen fényben
hogy testembe más lelke költözött
hiszen még alig éltem

csak a testedre éhezem
a lelkedet meghagyom másnak
nem a szerelmed kell nekem
engem igazi csókok várnak

...

Csend, csend... A végtelen.
És rámtör újra a félelem.

Minden bizonytalan.
Hiába keresem önmagam.

Létem oly ingatag.
Egyetlen biztos pont Te vagy.

Tik-tak, az óra jár.
Pereg a könny, de vége már.

Csend, csend... A félelem.
Magába szív a végtelen.

 

Játék...

Picinke
cinke
fenn a fán...
A tavaszra vársz talán?

Picinke
cinke
énekel
és a szív életre kel.

Picinke
cinke
csak dalolj!
Jön már a tavasz... valahol.

Tűnődve

Nagy a csend idebenn.
A lelkem odavan.
Homályos tükrökben
nézem önmagam.
Fázom. Hozzád bújnék,
mint riadt madár.
Sötét az éj. És nem tudom,
odakint mi vár.

Elfáradtam. Beburkolózom
szavaid melegébe.
Jó ez így. Emelj magasra,
és többé ne tegyél le.

Lányok

Hol verekednek, hol összebújnak,
hol tervet szőnek, hol háborúznak,
hol összefognak ellenünk,
hol titkokat súgnak nekünk,
éjjel egy ágyban alszanak,
de reggel, amint kel a Nap,
a két boszorka hajbakap:
'Ez az enyém!' 'De nem adom!'
'Az én babám!' 'A kalapom!'
'Te nem tudod, mert kicsi vagy!'
'De add vissza a láncomat!'
Ő azt mondta... ő ezt csinálta...
Belérúgott... és megtépázta...
'Te itt leülsz, ő ottmarad!'
'Mindig neki adsz igazat!'

Duzzogva elvonulnak, csendben.
Két perc múlva már minden rendben...
rózsát terem a türelem:
a lányok nevetnek odabenn.

 

Carpe Diem!

Mindannyian egy napra várunk:
lehúz a föld, de talpra állunk.
Mint egy álomban, úgy baktatunk.
Nem is tudjuk, hogy mik vagyunk.

Húzzuk az igát roskadásig,
este a tükör arcunkba ásít.
Sötétbe zárjuk el tudatunk.
De hisz mindnyájan meghalunk!

Feszít a vágy, hát élj a mának!
Nyiss ajtót minden kis csodának!
Minden perc újat hoz elő.
Markold meg jól, mert nincs idő!

 

Anyák napján

Anyu, ez most a Te napod.
Megszidhatsz, hogyha akarod.
Megmondhatod, hogy mit tegyek.
Te vagy a felnőtt, és én: gyerek.

Hányszor mondtad meg, mit szabad!
S én nem fogadtam meg a szavad...
Hányszor mondtad meg, mit lehet!
S hányszor tettem én ellened...

Anyu, ez most a Te napod.
Már csak virágot adhatok.
Úgy fordulok, hogy mindig láss.
Nem várom már, hogy megbocsáss...

Anyu, lehetek rossz nagyon?
Elnézed most a haragom?
Haragszom magamra módfelett.
... és pereg a könny, pereg, pereg...

Már csak virágot adhatok.
KIÁLTS RÁM, HOGYHA ROSSZ VAGYOK!
Tudod, szégyellem magamat.

Sírodra teszem a csokromat.

Mikor megjössz

Mikor megjössz,
már nem fogom tudni,
hogy miért vártalak.

Mikor megjössz,
már nem fogom hinni,
hogy megtaláltalak.

Mikor megjössz,
majd nézek rád,
csodálkozva és hitetlenül -

Mikor megjössz,
ezt a csodát
hitesd el velem okvetlenül
.
Oldalmenü
Diavetítő
Naptár